Élménybeszámoló

Őrvidéki barangolás – 2014 július 19-24.

A szokásos budaörsi találkozóhelyen a reggeli szíverősítő kávé után összeálltunk – Bazsi és Lídia, Charlotte, Manó, Geo és jómagam – majd irány az autópálya, Győr felé. Nem szeretjük, de néha szükséges, ha gyorsan szeretnénk haladni. Itt most ez volt a helyzet, szerettük volna mihamarább abszolválni az odautat Kőszegig. Tempósat gurultunk, majd Csornán át Kapuvár, Fertőszentmiklós, Lövő érintésével bedübörögtünk Kőszegre.

Pik-pak megtaláltuk a szállást. Klassz panzió, sok zöld területtel, csendes hely, ideális. Sabre hozta a hűtőtáskát sok szendviccsel és hűtött üdítővel, amit szívesen fogadtunk.

Első napi látnivaló: Kőszeg. Nagyon szép, csendes kisváros. Elgurultunk a várig, letámasztottunk, aztán séta. A Postamúzeum zárva volt, itt található a kőszegi házasságkötő terem is, minek láttán némi mosolyt is láttunk a Sabre család arcán, hiszen itt mondták ki annak idején az “igent”. A Marcipánmúzeum előtt becsületkasszás gyümölcsös asztal. Bedobsz egy százast és viheted a zacskót. Az emberek tiszteletben tartják. Volt egy pár elvetemült, akik egyszer ellopták a pénzt. A helyiek összefogtak, elkapták a tolvajokat és kedélyesen elbeszélgettek velük, nyolc napon túl. Mi természetesen bedobtuk a pénzt és felfaltuk a gyümölcsöt.

A Marcipánmúzeumban látható, mi mindent lehet marcipánból készíteni, kellő szakmai tudással és fantáziával. Mesefigurák elevenedtek meg a hűtött vitrinekben. Emellett magyarországi várak 3D-s képeit is megnézhettük.

A hűsölés után íjászkodtunk egyet, a telitalálat jutalma somlói galuska volt. Sabre és én is learattuk a diadalt és átadtuk nyereményünket a körünkben lévő két ifjú hölgynek. Szép a várban a Szent Imre templom és a Jézus Szíve templom, feltétlenül meg kell nézni őket. A vármúzeum maga bezárt, mire odaértünk, sebaj.

A délután hátralévő részét az Ibrahim kávézóban töltöttük. Jegeskávé és jeges limonádé literszám.

Hasonlóképpen vételeztük a sört is, vacsoránál. Befutott nejem a két kisebbik sráccal, addigra már a teljes Sabre család is körünkben tartózkodott, vagyis abszolút családias volt a légkör.

A vasárnapi úticél Máriacell volt. Forró napsütésben indultunk útnak. Sabre beprogramozta a GPS-t, ami igencsak népszerű volt a túrázók és a kiposztolt fényképeinket lájkolók közt.

Hamar átértünk a határon, az Alpokalja kanyargós lankáit kóstoltuk meg először, kitűnő minőségű utakon. Aztán csendes éllmény-motorozásunkat megzavarta kissé néhány osztrák, akik jól megijesztettek, amikor a semmiből mellettünk termettek és kicentizve előztek bennünket. Fene tudja, nekem soha nem jutna ilyen eszembe, akkor sem, ha a saját szűkebb hazám ismerős útjain kedvem támadna tempót menni.

Aztán jöttek a várva-várt szerpentinek. Eddig az erdélyi Bucsin tető mintegy negyven km-es kanyarvadászata volt a leghosszabb, amit legurultam. Most jócskán rekordot döntöttem, mert hosszú-hosszú szakaszokon dönthettük lapra a vasakat. Élveztük a jó utakat és a nyomatékos V2-eseinket. Kinézek jobbra: El-Alamein 25 km, észak; lehet, hogy nem a legoptimálisabb úton haladunk?

Máriacell olyan, mint egy ékszerdoboz. Akár egy mesefilmben. Makulátlan főutca és főtér, gyönyörű Mária-kegytemplom. Ez a kisváros Európa egyik legismertebb Mária-zarándokhelye. Rengeteg parkoló, fejlett kiszolgáló infrastruktúra várja a vándorokat. Persze sok kegytárgyat áruló kereskedő is. Bementünk a templomba, pont kezdődött a szentmise. Csodás a templom akusztikája, nagyon szép az orgona hangja. Feltöltődve jöttünk ki.

A templom előtti csoportképhez sorba kellett állnunk. Egy harsány németajkú hölgyekből álló csoport csak nem akart elszakadni, óráknak tűnt, amíg az összes létező felállásban elsütötték egymásra az összes fényképezőgépüket. De azért kivártuk.

Hazafelé ismét élvezetes volt a gurulás, de most már a hőségtől és az utazástól kissé fáradva már nem olyan éleset motoroztunk, a lényeg a biztonságos hazaérkezésen volt.

A határig sima utunk volt, ott aztán Bazsinak beütött egy hátsó defekt. Puff neki. A falusiak rögtön a segítségünkre siettek, kölcsönadtak egy kompresszort, amivel megpróbáltuk felfújni a gumit, hátha továbbhaladhatunk. De nem jött össze, nagy volt a lyuk, így otthagyhattuk a motort az egyik házban másnapig.

Sabre egyik ismerős fuvaros barátja másnap estére ígérte, hogy a teherautójával elhozza a motort. Vagyis, Bazsiék átmenetileg autós turistává változtak.

Bécset céloztuk meg. Az első feladat a “kövesd azt a kis fürge Skodát és ne hagyd magad megtéveszteni” fantázianevet kapta, nem volt egyszerű, de megoldottuk. Megviselte idegeinket a csúcsforgalom, így repdestünk az örömtől, amikor leparkoltunk a Louis motoros paradicsom mellett. Itt a hölgyek nagy örömére kezdetét vette a “férfiak napja”. Arccal a motoroscuccok felé. Marci fiam nagy lelkesedéssel válogatott a kölyökcuccok közt. Fel is öltöztettük, így elmondhatom, hogy sikerült megfertőzni legkisebb fiamat a motorozás “mételyével”.

Átgurultunk a csokimúzeumba, ami a csokigyár mellett található. Itt korlátlan csokifogyasztásban volt részünk, megismerkedhettünk a csokigyártás fortélyaival, alapanyagaival. Sissi királyné legendás szépsége új értelmet nyert, amikor Sabre az arcát kölcsönözte néki az “arcbedugós” fényképezkedési pontnál. Leesett az állunk, de inkább a megdöbbenéstől. A gyerekek szorgalmasan fogyasztották a csokiszökőkutakból fejthető étcsokit, fehér- és tejcsokit. Aztán asszonyaink percei következtek, a csokiüzletben. A loius-os bevásárlásom után egy szót se szólhattam, amikor anyuci szépen telepakolt egy komplett hűtőtáskát néhány kiló édességgel.

Következett a szintén várva-várt Seegrotte tavasbarlang. Ez egykor gipszbánya volt, ami 1912-ig működött. Akkor több millió liter víz töltötte fel az alsó szintjét. Később újra nyitották, 1944-ben pedig a Wehrmacht titkos repülőgépgyárat telepített a bányába. A derék németek szárazra szivattyúzták a tárnákat a termelés beindításához. Napjainkban turistalátványosság a bánya, természetes víz nem jut be, így sógoraink szivattyúk segítségével létesítették a tavat benne. A bányában a levegő 9 fokos, a víz pedig 8 fokos. A turisták megtekinthetik a tárnákat, az egykori bányászati eszközök kiállítási tárgyakká szelídültek. Hasonlóképpen csak néhány alkatrészt tekinthettünk meg a híres Henkel He 162 Salamander sugárhajtású repülőgépből, amit itt készítettek.

A bánya alsó szintjén pedig hajókáztunk egyet. Kristálytiszta a víz. Élmény volt.

Odakint pedig elkezdett esni az eső. Beöltöztünk, majd a szállásra indultunk. Szerencsére hamar elállt, levethettük a fülledt melegben igencsak kényelmetlen esőruhánkat.

Este a mentőbrigád begyűjtötte Bazsi motorját, ami átkerült Sabre garázsába, itt a fiúk kiszerelték a hátsó kereket, ami másnap a gumishoz ment.

Másnap leszakadt az ég. Egy hónapra elegendő eső hullott. Vagyis pihenőnapot tartottunk.

Következő nap reggelén elkészült a kerék. Kiszakadt a szelep. Megtanulhattuk a gumis szakitól, hogy nem szabad nagyobb méretű belsőt az abroncsba tenni, mert meggyűrődik és kilyukad. Vagy a szelep kiszakad. Viszont megfelelő méret nem volt sehol a nyugati megyékben. Egy traktorbelsőt kapott Bazsi motorja, egy spéci műtét útján beragasztott szeleppel. Már ideje volt, hogy kész lett. Még egy kicsit fel is csiszolták a fiúk a dobfék betétjeit, mert a szerpentinezés hatására az igencsak erős hőterhelés üvegessé változtatta a felületet.

Így technikai délelőttünk végén ismét harcrakész lett a motor és ismét teljes létszámban gurulhattunk. Marci fiam immár mögöttem ült, mint kis utasom!

Léka felé indultunk. A vár gyönyörű. 1968-ban az Eszterházyak eladták a várat egy Anton Keller nevú úrnak, aki alapítványt hozott létre és áldozatos munkával újjáépíttette a várat, amely igen szép. Bejártuk minden nyitva lévő zugát. A kínzókamra sok hasznos eszközt mutatott be, annakidején az emberi jogok biztosa hivatal még nem volt túl aktív. A vasszűz például nagyon is hatékony eszköz lehetett, amikor rácsukták a delikvensre az ajtaját jó pár hegyes vaskaró fúródott a fogoly mellyébe. Szintén megcsodáltuk a korabeli erényövet, ami nem lehetett valami kellemes viselet a kereszteslovagját hűségben és türelemmel váró asszonyság számára.

Rengeteg magyar történelmi emlék fűződik a várhoz, lévén ez valaha a Nádasdy család birtoka volt. Majd az Eszterházyaké.

A kerekasztal terem, vagyis a várúri terem lesz az őszi taggyűlésünk helyszíne – közfelkiáltással megszavaztuk.

Látható a várban kiállítás a kereszteslovagokról, illetve denevérekről. A fegyverteremben csatajelenet makettek és fegyverek láthatók, szép a teljes páncél.

A vár melletti tábla azt hirdeti, hogy 1920-ban Léka megmaradt volna Magyarország számára, de az akkori polgármester közbenjárására mégiscsak határrevíziót tartottak és Ausztria kapta meg a falut. Hát, én speciel nem örvendezve olvastam ezt.

Ezután a templomhoz gurultunk, ami nagyon szép. Lementünk a kriptába, ahol a Nádasdy és Eszterházy család tagjai nyugszanak. Sok barbár osztrák összefirkálta a falakat. De a kripták némán, méltósággal hirdetik a magyar nemesi családok dicsőségét. Rengeteg nemzeti színű szalaggal díszített koszorú utal rá, hogy az utókor is tiszteli e híres családok itt nyugvó tagjainak emlékét.

Következett Kirschlag, ahol egy várromot néztünk meg. A várat egykoron a magyarok betörései elleni védelem céljából építették. IV. Béla alatt került magyar kézre. Sajnos, csak a falak állnak, de a kilátás gyönyörű.

Délutánunk technikaivá vált, mert az én paripám önindító-gombja rakoncátlankodni kezdett. Alig tudtam beindítani. Egy jó kis szerpentinezés után egy cukrászda érintésével elgurultunk a Sabre rezidenciára, ahol szétszedtük a kapcsolót és megtisztítottuk. Bár látványos zöld réz-oxid “díszítette” az érintkezőket, a puszta tisztítás nem segített. Ugyanis a kapcsoló érintkező pogácsái nem feszültek neki az érintkezőknek, elmaradt a kontaktus. De egy gyors hibakeresés eredményeképpen ezt is megoldottuk, Bazsi és Sabre mester jóvoltából. Azóta tuti. Nemsokára fényképes leírást is publikálok a Technika menü alatti Így csináld rovatunkban.

Befaltuk a sütiket, megdögönyöztük Sabre Lilikét és a szállásra gurultunk, majd séta az étterembe.

Utolsó napunk délelőttjén a felsőcsatári Vasfüggöny múzeum volt a cél.

A nyugati határ 1948-tól 1989-ig zárt volt. A tulajdonos elhatározta, hogy a magyar történelem e fontos részét megismerteti a látogatókkal. Az első időszakban aknamezőt telepítettek a határra. A cél, a határsértők megállítása volt, bármi áron. A műszaki zár eszerint készült. Négyzetméterenként tucatnyi aknát telepítettek, botlózsinórokkal. Sok ember lelte ott a halálát.

1955-ben elkezdték felszedni az aknákat, de nem a nyitás jegyében. A korábban telepített öntöttvas- és keménypapír borítású aknák ugyanis tönkrementek. Bakelitborításúakat akartak a helyükre telepíteni. Fel is szedték őket, de nem készültek el az újak idejében. Véletlen? szerintem Isteni gondviselés. Mert így az 1956-os forradalom után így aknamentes volt a határ. De ami késik, nem múlik, a bakelit aknák 1957-től telepítésre kerültek.

1965-ban született politikai döntés az aknazár felszedéséről. Többek közt annak is köszönhetően, hogy az akkori nagy áradás kimosta a Pinka folyóból a robbanótesteket – mert a folyóparton is volt belőlük bőven – és osztrák emberek haltak meg az ár által átsodort aknáktól. 1972-ig felszedték az aknazárat és telepítették az Sz100-as elektromos jelzőrendszert, ami 24V-os feszültség alatt állt és jelezte, ha valaki érintette a vezetékeket. Ez volt a vasfüggöny harmadik időszaka. Ezt 1989 és 1992 közt szedték fel.

Goják Sándor úr, a tulajdonos is maga is itt szolgált, mint határőr. Támogatást nem kap az államtól, saját erőből tartja fenn a múzeumot. Idén épült fel a Szent Sebestyén kápolna, ami a múzeum területén áll. További kitartást kívánunk munkájához.

Ezután elköszöntünk és hazaindult a csapat. Bábolnánál még együtt megkávéztunk, aztán külön utakon indult haza a brigád. Bazsi és én Komáromnál átgurultunk a Felvidékre és Párkányon át Szálka érintésével Letkésnél tértünk vissza kis Magyarországra. Majd Szobon tankoltunk, Verőcén fagyiztunk egyet, mielőtt hazagurultunk.

Köszönjük a Sabre család munkáját, kitűnő túra volt, sok-sok emlékkel, látnivalóval, történelmünk dicső és fájó emlékeivel.