Élménybeszámoló

Felvidéki túránk – 2016 július 25-31.

Gyülekezőnk a szokásos pihenőhelyen volt. Mindenki, illetve majdnem mindenki időre érkezett. Az “üres hólyag, teli tank” szabály végrehajtása közben kávézgattunk a kútnál. Ezután kisétáltunk a motorokhoz, majd a pihenőben arra lettünk figyelmesek, hogy a pultos hölgy szalad hozzánk, egy pénztárcával…ami Balué volt. Történt ugyanis, hogy Balu beugrott a mellékhelyiségbe, s miközben mi angolosan távoztunk a shop-ból, nem is figyeltük, mi maradt az asztalon (a pénztárca). Balu természetesen jól leizzadt, miután kicsavarta a gyíkot, mert sem a társai, sem a bukszája nem volt látótávolságban. Aztán persze jött a megkönnyebbülés.

Az alapos eligazítást tett követte, nyeregbe pattantuk és észak felé vettük az irányt az M2-esen. Egyszercsak elhagytuk magunk mellett Vmotoros Ferit. Ő is odajött a találkozó helyére, de kissé késve. Ott volt a hiba, hogy inkább a benzikutas hölgynek hitt, mint a túratervnek. A hölgy arról tájékoztatta, hogy mi már rég elmentünk…pedig ott voltunk az épület mögött, a megbeszélt heyen és időben…még jó, hogy összefutottunk a vonulás elején. E kis intermezzo útán kényelmes cirkálás után gurultunk át a Felvidékre.

Ipolybalog volt az első állomásunk. Megtekintettük a templomot, ahol valaha a Szent Koronát őrizték. A templom őrzi ennek emlékét, mert a korona, mint fontos jelkép megtalálható díszítésként a torony csúcsán és több helyen, az ablakrácsokon, a színes ablaküvegeken is. A plébános atya előadását figyelmesen hallhattuk. Isten után számára is a Haza a legfontosabb. A Kárpát Haza szeretete szólt minden mondatában. megtudtuk, hogy a templom felújítása és a gyönyörű, hiteles Szent Korona másolat részben Veresegyház polgármestere segítségének köszönhető. Micsoda véletlen, gondolhatná az ember, hiszen jómagam veresi vagyok és ismerem is a polgármester urat. De véletlenek nincsenek, Isten “fedőneve” a véletlen. A templom csodás mennyezete, rajtuk a magyar szentekkel, a magyar vármegyék címerei, az apostolok szobrai mind nagyon tetszett mindannyiunknak. Megtudtuk, hogy a templomban gyűjtik a magyar vármegyékből származó földet. Legközelebb viszünk magunkkal. A Szent Korona másolata egy milliméterrel kisebb, mint az eredeti, mert ez előírás volt, de a hatalmas smaragd kő kivételével teljesen megegyezik azzal. Áhítattal néztük. Rodox szerette volna megemelni, volt is rá lehetősége. Feltenni a fejünkre – szóba sem került. Csoportkép készítése után továbbindultunk.

A bacsófalvi bányatónál támasztottunk le ezután. Kedves gesztussal köszöntöttek házigazdáink, pogácsával és pálinkával. Az ételek nevét magyarul is kiírták. Megkóstoltuk a Kofolát, mint helyi üdítőitalt. Többen rá is szoktunk. Elköltöttük a remek ebédet, majd pihenő következett a pázsiton.

Továbbindultunk Selmecbányára, ott motoros városnézés következett, a macskaköves girbegurba utcákon. Sétáltunk is egy rövidet. Eleredt az eső. Ez a túrán ezután elég gyakran előfordult. A szerpentinezés, ami következett, emiatt kevésbé volt élvezetes. Felülről és alulról is kaptuk a vizet. Drifteltünk a hajtűkanyarokban. Aztán megérkeztünk a szállásra. Gyorsan az étteremben kötöttünk ki, megállapítottuk az aktuális árfolyamot: 1 euró a csapolt sör! Tartalmas vacsora után birtokba vettük a bowling pályát és a billiárdasztalt. Jól éreztük magunkat.

Kedd reggel felmálháztunk és indultunk tovább, Bajnóc várába. Ha történelmünk elcsatolt területen lévő emlékeit látogatom, rendszerint felmegy a vérnyomásom. Mert a tudatos történelemhamisítással nem jó szembesülni, a tótok számára a kreatív történelemcsinálás mindennapos dolog. Angol nyelvű idegenvezetést kaptunk, Fanni ügyesen fordított. Hát, többször is hangot adtunk nemtetszésünknek, például, amikor európai arisztokratáknak titulálták a falon lévő, magyar királyokat ábrázoló festményeket. A vár csodaszép, szépen rendben is tartják.

A várlátogatást ajándékvásárlás követte. Balu fejben villámgyorsan kiszámolta, hány sörbe kerültek az egyes csecsebecsék, vagyis a valutakonverzió nem jelentett problémát.

Jött a várva-várt szerpentinezés, makulátlan úton, adrenalinnal és szép tájakon. Hermánd, megálló, gyors ebéd után mentünk tovább a bungalós szállás felé, Alsókubinba. Az utolsó két kilométer igen rázós úton vezetett, de az énlakai és a Krisztus Szíve kilátóhoz felkaptató csapat számára most sem jelentett gondot, hiszen minden motor endúró.

Klassz volt maga a szállás, fabungalók, jól felszerelve, apró kétágyas szobákkal. Ami többünknél kiverte a biztosítékot, az a 8 euróért mért igen kevés vacsora volt. Le is mondtuk és másnaptól egy olasz pizzériában vacsoráztunk.

Kedd este hirdették ki a felvételi ponthatárokat. Fiam is érintett volt, s velünk is utazott két felvételiző, Lilla és Gábor. Drukkoltunk nekik. Tűkön ült már mindenki este nyolc óra felé, vártuk az értesítő sms-t. Ami jó félórával később meg is érkezett, sikerült mindenkinek a felvételi. Hajnalig beszélgettünk.

Másnap Árvaváraljára látogattunk, megnéztük a csodálatos várat. Fent a hegyen épült a vár felső, legrégebbi egysége. Ide csak hetente, hágcsó, vagy kötél segítségével jutottak fel a várvédő vitézek. Egy igazi teljesítménytúra a vár végigbarangolása. It szerencsére nem “gondoskodtak” a magyar eredet eltitkolásáról. Idegenvezetőnk alapos munkát végzett. A Thurzó család egykori rezidenciája ma is káprázatosan szép. Pazar kilátás nyílik a fellegvárból.

A szerdai délutáni program a Manini szorost célozta meg. Először többnyire lakott területen motoroztunk, ami egy idő után zsibbasztóan hatott ülőgumóinkra. Gyökkettővel kúsztunk-másztunk valami piros lámpánál, aztán megpillantottunk egy alagutat! Gyorsan bevillant, hogy ideje rágcsálóirtást rendeznünk. Begurultunk, aztán kövérgáz, hadd terjedjenek a hanghullámok, impulzusok. A szolgáltatás ellenértékét kérjük alapítványunk számlájára átutalni.

Mire a szorosba értünk, végiggurultunk rajta, eleredt az eső, ismét. Szédületes sziklafalak közt haladtunk, igazi szoroshoz méltóan, az út néha igencsak keskeny volt. A vízözön elől elbújtunk egy panzióban. Majd az ég kitisztulsa után visszafelé is megnéztük a szorost, ismét megcsodáltuk a lélegzetelállító sziklákat. A szállásra rövid autópályás vérnyomásemelés – értsd nem igazán sikerült a megszokott és elvárt módon előznünk – után értünk. Este lazulás következett. Lilla sört hozott mindenkinek, ez volt a jutalom, hogy kedden segítettünk végigizgulni a várakozást a felvételis sms üzenetre.

Csütörtökön mi más – esőmenet következett. Nem jutottunk fel a Magas-Tátrába, tervezett úticélunkhoz. Minek fellanovkázni a felhőbe? Így hát visszagurultunk a bungalókhoz és társasági életet éltünk, néhányan szunyókálással töltötték az időt. Este jöttek Janáék. Az esti beszélgetés hajnaltájt kissé fennhangon folytatódott. A szomszéd faházban egy tót vendég morcosan nézve nyitott ablakot, hogy ránk szóljon, de feladta szándékát, miután látta, hogy több, mint tucatnyian voltunk. Fakopács barátunk Stihl-szerűen fogalmazott viccmesélés közben – aki ott volt, tanusíthatja, hogy percekig röhögtünk e szójátékon. Röpködtek a sziporkák és viccek hajnalig.

Pénteken reggel technikai nappal folytattuk, Jana kuplunkbowdenjét cseréltük. Indultunk tovább Lengyelországba. Nem úgy, mint az ominózus kiskacsa, bár jócskán kaptunk ismét esőt odafelé. Tutajozás volt a program, az egykori magyar-lengyel határon. A megáradt Dunajec folyó sárga színű volt és tele volt uszadékkal. Tutajosaink értették a dolgukat, így lágyan ringatózva haladtunk. Kikötés után busz vitt vissza a kiindulási helyre. A következő szálláshelyünkre vezető úton egy elképesztő nagy égi áldást kaptunk, ismét. Vártunk is egy kicsit egy benzinkútnál, amíg kissé csitult az eső.

Pazar szerpentineken át, tengerszemek mellett vezetett az utunk a Szalamandra panzióba, ami egy klassz kis hely. Csodás a táj, és szállás, remek vacsora. Este visszafogott volt a mulatás, lévén mindenki fáradt volt, rövid billiárdparti után nyugovóra tért a csapat.

Szombaton az irányt Magyarország felé vettük. Meglátogattuk a Dobsinai jegesbarlangot, erős hegyi gyalogmenet után. A barlangban a tavasszal befolyó víz szépen megfagyott és rétegesen tömbbé alakult. Mivel a barlang temészetes nyílásainak zöme nem átjárható, a hideg levegő megreked és a tömbök nem olvadhatnak teljesen fel. Egyedülálló látványosság. A házirendben szerepel, hogy a megváltott fotójegyet látható helyen kell viselni. Ezt Geo frappánsan oldotta meg, a homlokára ragasztotta. Ezután dél felé gurultunk. Betléren ebédeltünk, veteránmotorokat láthattunk az étteremben, szép darabok voltak. Az Andrássy-kastélyt körbesétáltuk, nem mentünk be. Majd a szomszédvárhoz hajtottunk, Krasznahorkába. Távoli fényképezés keretében csodáltuk a várat.

Még egy rövid gurulás után következett a Szádelőben lévő völgy, elsétáltunk a vögyben lévő út kétharmadáig.

Majd Szögligeten támasztottuk le a vasakat, este paprikáskrumpli volt a program. Az éjszakai kórus produkciójánál minden hang a helyén volt, Geo állítása szerint.

Vasárnap majdnem láttuk a cseppkőbarlangot. Szinpetriben viszont sikerült ellátogatni a nagy könyvhöz, amely Guiness rekorder, rengeteg munka és anyagi ráfordítás eredménye. A Guttenberg múzeumban sokat tanulhat a látogató. Guttenberg polihisztor volt, ő készítette a véseteket is a nyomdájában, nemcsak a gépeket. Ritkaság a betűkészlet, amit láthattunk. A múzeum részét képezi a papírmalom, középkori minta szerint, ötkalapácsos, vízikerék hajtja.

Autópályán volt a hazaút zöme. Remek túra volt, búcsúzáskor megérdemelt tapsot kaptak a szervezők.