Már reggel lehetett látni, hogy jó időre számíthatunk a túra alatt, de az induláskor azért még be kellett öltözni. Baluval Balatonvilágos közelében találkoztunk, hogy innen együtt guruljunk Soltvadkertig.
Menet közben áthaladtunk a “híres” Akasztói borvidéken, amit Villányban még emlegettünk amikor a borkészítés technológiája került szóba. Soltvadkerten a cukrászmesterség remekeit végigkóstolva nem bántuk meg, hogy tettünk egy kis kerülőt. Innen már a teljes csapat indult tovább, hogy megnézzük Pécs nevezetességeit.
A pécsi belváros hangulatát átvéve beültünk a dzsámi mellett egy kis kávéra, sütire, beszélgetésre, amire Jana hívta meg a társaságot –aznap volt ugyanis a szülinapja. Távozáskor azt azért még megvártuk mi történik miután Balu a női mosdóba vette az irányt. Sikongatás nem volt, csak megkönnyebbült arckifejezés mikor Balu kilépett.
A Széchenyi téren mindenki élvezte a tavaszi napsugarakat, sokan kiültek a lépcsőkre, élettől nyüzsgött a belváros. Bőrnadrágban viszont már kezdett sok lenni a jóból, úgyhogy az ókeresztény sírkamrák meglátogatása ilyen szempontból is felüdítő volt. Miután megcsodáltuk a bazilika nagyságát is, Villánynak vettük az irányt. Ahogy közeledtünk Villány felé, egyre hangulatosabb falvakon haladtunk keresztül;
Palkonyán a pincesor mellett kedélyesen borozgató embereket látva már tudtuk, hogy Villány sem fog csalódást okozni. Az érkezésünk – természetesen – nem volt észrevétlen, a hét motor dübörögve gördült be a villányi pincesorra. Elfoglaltuk a szálláshelyünket, és amikor láttam, hogy a 106-os szoba jutott nekünk, kezdtem aggódni. Beugrott a pécsváradi túráról megmaradt mondás: a 106-os szoba fizet! Szerencsére itt volt a pótágy, így Tomiék kerültek abba a megtisztelő helyzetbe, hogy állhatják a cechet.
Este jöhetett a jó megérdemelt lazítás. A vacsora előtt a csapat egy része elkövette a legnagyobb szentségtörést amit Villányban el lehet, és sörözéssel indították az estét. A vendéglátónk a finomabbnál finomabb fogások mellé a helyi pálinka és borkínálatot is megmutatta annak aki hódolni akart eme nemes nevű élvezetének. A nap fénypontjaként a túraszervezőt egy nagy dobostortával köszöntöttük, hiszen ezen a napon töltötte be a 76. életévét. Akarom mondani 56…
A vacsi mennyiségére senkinek nem lehetett egy szava sem, úgyhogy miután degeszre ettük magunkat muszáj volt sétálni egy kicsit. Az egyik pince előtt ücsörögve még jó kis beszélgetéssel – no meg énekléssel – folytattuk az estét, amíg ki nem dőlt a társaság. Senkit nem kellett altatni azt hiszem.
Vasárnap a reggeli után pakolás, majd irány Siklós. A vár előtt páran íjat vettek a kezükbe, de a bemutató végén megnyugodhatott a társaság, hogy az ebédnek valót nem nekünk kell lelőni – nagyon éhesek maradnánk! A vár nagyon szépen föl lett újítva, élvezet volt végig sétálni a várfal tetején épített gyilokjárón, megnézni a kápolna csodálatos ólomüveg ablakát, és kézbe venni a fegyvereket.
A dicső múlt után jött a gyászos múlt, amire Mohácson emlékeztünk. A mai ember számára már-már érthetetlen az a hazaszeretet amivel több tízezren adták életüket Magyarországért.
Az emlékpark után még megálltunk ebédelni Dunaszekcsőn, ahol Ercsit idézve a Duna parton sorakoztattuk föl a vasakat. Ennyi szép motor meg a Duna a háttérben mindig jól néz ki.
A finom ebéd után a csapat még megállt tankolni, mi pedig Baluval hazafelé vettük az irányt. Este hét körül értünk haza, és bár napközben nagyon jó idő volt, estére eléggé lehűlt a levegő. Nem álltunk meg fölöltözni, hogy annyival is hamarabb érjünk haza.
Estére kellemesen elfáradtunk, majd’ 650 km-t magunk mögött hagyva. Janának köszi a szervezést, Tominak a csapat vezetését, a többieknek meg a jó társaságot!
Rodox
